|
> koncertmenü < |
Bluesológia
Különböző, többé vagy
kevésbé híres dalok szövegeivel kapcsolatban
felmerülő problémákról – mondhatjuk:
FAQ… (Ongjerth Dávid
tollából)
Mi volt a
"Midnight Special"? Maga a
szám régi börtöndal, legismertebb változata a
Leadbelly-féle feldolgozás, de játszotta Jesse Fuller
és nyilván számos más előadó is. A
dal megértésében problémát okozhat a
refrén, ami a Leadbelly-féle változat szerint így
szól: "Let the
Midnight Special shine her light on me, Let the Midnight Special Shine her
ever-loving light on me." A
"Special" kifejezés amerikai vonatok nevében szokott
szerepelni (pl. Atlanta Special), gyanítható, hogy itt is
valami hasonlóról van szó. Hogy a "Midnight
Special" mit is jelent, azt Paul Oliver, a kiváló angol folklorista
könyvéből (Songsters and Saints, Cambridge University Press,
1984, 247-248.) sikerült kiderítenem. Oliver könyve szerint
széles körben elterjedt volt az a hiedelem, mely szerint egyes
déli börtönökben a hét során
kiemelkedően jól dolgozó rabok vasárnap
engedélyt kaptak arra, hogy prostituáltakat fogadjanak. A
fáma szerint a kurvák szombat éjfélkor Memphisben
szálltak fel egy külön nekik szánt vonatra, ami
elvitte őket a börtönbe. Ennek a vonatnak volt a neve
"Midnight (Éjfél) Special", és ezért
vágytak annyira a dalt éneklő elítéltek a
fényében való sütkérezésre. Hogy
került Chicago Kaliforniába? "Oh, - baby,
don’t you want to go? énekli
a folk-blues történetének legnagyobb hatású
előadója, Robert Johnson, egyik leghíresebb
dalában, a Sweet Home Chicago-ban. A refrén utolsó sora
földrajzi képtelenség, sokan nem értjük, hogy
mi köze lehet Chicago-nak Kalifornia államhoz. A rejtély
megoldására a Scott Ainslie-féle Robert Johnson kritikai
szövegkiadás egy jegyzetében bukkantam rá. E
szerint a 19. század közepén, az aranyláz
idején Kalifornia - ahol a hiedelem szerint az arany az utcán
hevert, csak fel kellett szedni - a gyors meggazdagodás
jelképévé vált, a "land of California"
kifejezéssel pedig egyes vidékeken a hasonló lehetőségekkel
kecsegtető helyekre utaltak. A harmincas években Kalifornia semmi
különöset nem nyújthatott egy déli fekete
zenésznek - Chicago annál többet. Ekkor indult be az
északi nagyváros iparosodása, rengeteg új
munkásra volt szükség, a déli feketék
özönlöttek északra, ahol (a délhez
viszonyítva) tisztességesebben álltak hozzájuk
és (szintén csak a délhez viszonyítva) jó
fizetés várt rájuk. Az ide érkező
zenészek - amellett, hogy munkát vállalhattak egy
gyárban - szolgáltatták a zenét az itteni
néger ipari proletárok szombat esti tivornyáihoz, ami
egyfajta társadalmi elismertséget és plusz pénzt
jelentett, innen Johnson Chicago iránti lelkesedése. Ki volt
valójában Stack O’Lee? Az egyik
leghíresebb fekete amerikai ballada hősének neve rengeteg
változatban létezik: Stagger Lee, Stag-O-Lee, Stagolee... A
róla szóló történetből annyi derül
ki, hogy ő volt a leggonoszabb ember, akit a föld valaha is a
hátán hordott. A balladának számtalan
változatát felvették, közülük a
legismertebb talán a
Mississippi John Hurt-féle verzió. A dal minden
változatában febukkan Billy Lyions alakja, akit Stack
O’Lee minden könyörgés ellenére meg szokott
ölni, gyakran azért, mert Billy elvette a kalapját. Paul
Oliver 1984-ben megjelent könyve, a Songsters and Saints (Cambridge University
Press, 1984, 238.) szerint az eredeti Stacker Lee a
gőzhajóvállalat-tulajdonos Jim Lee (a hasonló
nevű híres gőzös névadója) fia volt.
Stacker Lee a szövetségi sereg lovasságában
szolgált, sok fiatal néger nőnek lett tőle gyereke,
egyikük - egy sokszoros gyilkos - neve Stack Lee volt. A fenti
elképzelésnél is valószínűbb az a
teória, ami egy 1895-ben a St. Louis Globe című lapban
megjelent cikken alapszik. A cikk magyarra fordítva így
szól: "Tegnap
este tíz óra körül Bill Curtisnek a 11.
és a Morgan utca sarkán álló
kocsmájában Lee Sheldon szekérhajtó
hasbalőtte a huszonöt éves William Lyons
gátépítőt. Lyons és Sheldon
barátok voltak, együtt beszélgettek. Úgy
tűnik, mindketten ittak, és emelkedett hangulatba kerültek.
A beszélgetés a politikára terelődött, vita
kezdődött, aminek lezárásaként Lyons
lekapta Sheldon fejéről a kalapot. Az utóbbi
méltatlankodva követelte azt vissza. Lyons
visszautasította, mire Sheldon előhúzta revolverét
és hasba lőtte. Mikor áldozata a padlóra esett,
Sheldon kivette kalapját a sebesült kezéből,
és nyugodtan elsétált. Később
letartóztatták és börtönbe
zárták. Lyonst a gyógyszertárba vitték,
ahol sebeit súlyosnak nyilvánították. Lee Sheldon
"Stag" (magyarul "bika" Lee-ként is ismert." Ennyi a cikk.
Lyons belehalt sérüléseibe. Lehetséges, hogy az
Oliver-féle történet is hozzájárult Stack
O’Lee legendájának elterjedéséhez, az
azonban biztos, hogy a történet gyökere a William Sheldon és
William Lyons közötti incidensre vezethető vissza: ezt
támogatja Lyons családneve, a kalap motívuma és
Stag Lee beceneve is. Aki többet szeretne megtudni Stack O’Lee
balladájáról, az látogasson el a http://blueslyrics.tripod.com/blueslanguage.htm#levee
címre, ahol az újságcikket találtam. Az itt
található kiváló névtelen
tanulmány a Harry’s Blues Lyrics Online-hoz
kapcsolódik, és a Stack O’Lee-ballada további
sorsáról számol be.
Az
alábbi cikket Dávid egy jelenleg pályázás
alatt álló zenei magazin próbaszámába
írta, remélhetőleg egyszer papíron is olvashatjuk
és aztán havonta a folytatást. (S.M.) Blues. Mi
ez? Gyökerek Szeretettel
üdvözlök mindenkit. A
bluesról szóló cikk- és riportsorozatot a
legcélszerűbb azzal lenne kezdeni, hogy tisztázzuk,
miről is van szó. Lenne. Ilyen irányú
kutakodása során a lelkes érdeklődő ugyanis
nagyon hamar azzal szembesül, hogy ahányféle
forrással találkozik, annyiféle módon
határozzák meg ezt a már sokszor lejártnak
tekintett, de valahonnan mindig újból felbukkanó
műfajt. Ha az ember
zenetörténeti lexikont üt fel, menthetetlenül
találkozik a tizenkét ütemmel, a háromsoros
strófával, az Afrikából örökölt
felhívás-válasz szerkezettel, a melankolikus hangulattal
meg a Jazz-el való kapcsolattal. A fenti
megállapítások sok jót is tartalmaznak, de
esetenként nem igazak (a forma különböző
variánsainak száma hatalmas, és már az is
közhelyszámba megy, hogy nem minden blues szomorú), ilyen
formában tehát nem fogadhatók el definitív
jellemzőként. Mit mondanak
maguk a zenészek? Volt olyan fekete muzsikus, aki azt
állította, hogy blues csak egy van, mégpedig a
tizenkét ütemes, lassú; de a zene megteremtőinek nagy
többsége korántsem volt ennyire szigorú: a
műfaj divatjának tetőpontja idejében még azt a
dalt is „blues” címkével ellátva
adták el, ami inkább ragtime volt, vagy valami más. Ha a
század eleje táján született zenészekkel a
hatvanas években készült riportokat nézzük,
hallgatjuk, vagy olvassuk, újból és újból
ugyanazok a közhellyé kopott megállapítások
kerülnek elő: a blues életérzés, nincs munka,
elment a csajom, én is elmennék, de nincs pénzem,
stb.… The blues is a good man feeling bad. The blues is a woman on a
poor man’s mind. Szép, szép, csak kicsit homályos.
(A műfaj ilyen érzelmi alapokon nyugvó
meghatározásának legkülönösebb
kísérletével a 90-es években találkoztam
egy blues fesztiválon: az egyik kereskedelmi csatorna akkoriban
divatos riportere a tévé nyilvánossága előtt
azt kérdezte tőlem, hogy a blues életérzés-e,
úgy, mint a Coca-Cola. Ugye, sejtjük, ki volt a szponzor? Nem
rossz.) Van, aki
számára a blues a hármas Zeppelin album Since I’ve
Been Loving You-ját jelenti; van, aki az Adyval egy évben
született Henry Thomas pánsípos-gitáros
felvételeit tartja annak. Hasonlítanak ezek egymásra?
Egy kicsit sem. Kinek van akkor igaza? „Tudod mit, neked is,”
mondja a viccbeli csodarabbi. Úgy látszik, sosem fogjuk
normálisan meghatározni, mi a blues. Lehet, hogy ez nem is
olyan fontos (még jó, hogy ezt a pár bekezdést
teleírtam). A
következő cikkekben én elsősorban a blues korai
szakaszára, a huszadik század 20-as, 30-as éveire fogok
összpontosítani. Miért? Azért, mert én
erről a korszakról tudok valamennyit; meg azért is, mert a
többiek erről a korszakról nem tudnak. A blues
ekkoriban még népzene, az amerikai feketék világi
zenéje. Parasztok és csavargók muzsikája.
Elődei között, tényleg ott van a
spirituálé és a munkadal (pont, ahogy a lexikonok
mondják), ezek őrizték meg azt a sokat emlegetett afrikai
felhívás-válasz szerkezetet. Ott van azonban az
úgynevezett „field holler” is. (Hogyan lehetne ezt
lefordítani? „Mezei kurjantás”? Ez így
nagyon rurálisan hangzik, de csak az azért, mert az eredetije
is az.) Ez
utóbbi műfaj a rabszolgaság eltörlése
után jött létre. A feketék, ekkor már
gyakran egyedül dolgoztak a földön, a csoportos és
ritmikus munkadalt az ilyen néhány mondatnyi, rövid,
ritmus és struktúra nélküli, gyakran
szándékosan hamis hangokat felhasználó,
improvizatív dal kezdte fölváltani. A holler
témája bármi lehet, egy-egy ilyen dal gyakran
jellemző az adott előadó személyére. A
földek bérlői mérföldes
távolságból is képesek voltak
megállapítani, hogy épp melyik szomszédjukra
jött rá az énekelhetnék, és az illető a
bánatnak melyik fajtájától szenved
pillanatnyilag. A fölvevő készülékek
tömegessé válása előtt a kutatók
megpróbálták valahogy papíron
rögzíteni ezeket a kurjantásokat, de
leírhatatlannak bizonyultak. (Lehet, hogy ezek után
nehéz elképzelni, de sokszor gyönyörű,
csodálatosan díszített, érzelmekben nagyon gazdag
dalokról van szó.) Az ilyen kurjantások
dallamvilága, ornamentikája meghatározó
jelentőségű a blues sajátságainak
szempontjából. Rokonságot
mutat a blues a fekete népballadákkal, de a másik
tizenkilencedik században elterjedt műfajjal, a ragtime-mal is.
Ez utóbbi hatás elsősorban keleten, Georgia, Virginia
és Carolina államok (ezt a területet
„Piedmont”-nak nevezik) zenéjén
érezhető. Az itteni muzsika dallamosabb,
harmóniákban gazdagabb és lágyabb, mint a
Mississippi- vagy Texasbeli. E zene dallam- és
harmóniavilágából kevés került
át a későbbi korok bluesába, mert a műfaj
elektromos változatának leghíresebb Chicagóbeli
megalkotói (Big Bill Broonzy, Sonny Boy Williamson, Muddy Waters,
Howlin’ Wolf…) Mississippiből származtak, és
az ottani szikárabb, keményebb zenét
használták fel az újhoz. A műfaji
határok elmosódnak, ami újabb ok arra, hogy
óvatosan bánjunk a blues definiálásával.
Zárom soraim, akit érdekel a dolog, első körben a
Rottenbiller utcai Szabó Ervin könyvtárban keresgéljen,
és kitartóan bújja a különböző
lemezboltokat Leadbelly, Sonny Terry vagy Charlie Patton felvételeit
kutatva, a legelszántabbak az internetes rendeléssel is
megpróbálkozhatnak. |
